A magyarok állandóan szoronganak

Az év elején sokan érzik úgy, hogy most valamit másképp kellene csinálni. Nem feltétlen nagy dolgokra gondolunk, inkább arra, hogy jó lenne végre nem ugyanabban a belső feszültségben élni tovább. Megjelennek az elhatározások: idén jobban figyelünk magunkra, kevésbé hagyjuk, hogy minden ránk szakadjon.

Aztán telnek a hetek, és valami visszarendeződik. Nem látványosan, nem egyik napról a másikra. Egyszer csak megint ugyanabban a tempóban élünk, ugyanazzal a belső nyomással. Nem azért, mert feladtuk, hanem mert ez az állapot erősebb, mint az elhatározás.

Ilyenkor könnyű magunkat hibáztatni. Pedig a legtöbbször nem az akarat kevés, hanem az állapot, amiből elindulunk. Nehéz nyugodtabb életet kezdeni akkor, amikor a készenlét már alapbeállítás.

Sokan szokták mondani, hogy „a 90-es években minden más volt”, sőt előtte a régi időkben is. Persze, hogy más volt. Nem volt ennyi lehetőség, ennyi összehasonlítás, ennyi inger, és ez mellé társult egy stabilnak hitt rendszer érzete is. Ma sokszor nem az a kérdés, mit választasz, hanem az, hogy mire próbálsz egyszerre reagálni.

Az állapot, amiben élünk

Sokan élnek egy olyan belső állapotban, amit nem neveznek nevén. Nem pánik, nem összeomlás, hanem egy állandó készenlét. Mintha mindig lenne valami, amire figyelni kell, akkor is, amikor éppen nincs konkrét oka.

Ez nem velünk született adottság. Inkább egy megtanult működés. Hosszú ideje élünk kiszámíthatatlan közegben, ahol biztonságosabb résen lenni, mint megérkezni. A nyugalom nem alapállapot lett, hanem kivétel.

Ez a minta gyakran gyerekkorban alakul ki. Olyan szülői működésekből, ahol nem az érzelmi biztonság volt a középpontban, hanem a helytállás. Ahol fontosabb volt alkalmazkodni, mint megélni. Sok mai szülő ezért próbál mindent megadni a gyerekének, amit ő nem kapott meg, de közben ugyanazt a feszültséggel teli működést adja tovább.

Itt van egy alattomos rész: amikor „mindent megadunk” a gyereknek, az gyakran tárgyi vagy lehetőségekben mérhető, de közben a légkör ugyanaz marad. A gyerek azt tanulja, hogy teljesíteni kell, hogy ne legyen gond, hogy „légy jó”, hogy „ne problémázz”. Nem azt tanulja meg, hogy milyen az érzelmi biztonság, a nyugalom, hanem azt, hogyan legyen működőképes.

Így válik a készenlét alapállapottá. Nem egy-egy helyzethez kötődik, hanem belső érzéssé. Az ember akkor sem tud igazán pihenni, amikor lenne rá lehetősége. És ebből az állapotból nő ki a szorongás, nem egy konkrét eseményből, hanem a folyamatosságból.

Hogyan tartjuk fenn ezt nap mint nap

Reggel felébredünk, és mielőtt igazán magunkhoz térnénk, már nyúlunk a telefonunkért. Nem azért, mert bármi sürgős lenne, hanem mert ez lett az első mozdulat. Megnézzük, mi történt, mire kell majd reagálni, mi vár ránk. Mintha a nap nem is indulhatna el anélkül, hogy előbb körbenéznénk.

Ez a minta aztán végigkíséri a napot. Értesítések, üzenetek, hírek, apró megszakítások. Nem egyszerre, csak folyamatosan. Egész nap reagálunk valamire, miközben ritkán vagyunk igazán jelen egyetlen dologban. Így telik el a nap úgy, hogy estére fáradtak vagyunk, de nehéz megmondani, mitől is pontosan.

Ez nem feltétlen több feladat, inkább több megszakítás. Minden apró reakció fenntartja azt az állapotot, amiről az előbb szó volt. Nem hagy teret arra, hogy a feszültség lecsengjen. Ha van egy üres pillanat, gyorsan kitöltjük valamivel, mert a csend kényelmetlen. Többnyire ekkor ismét a telefonunkért nyúlunk.

Ebben a működésben lassan eltűnik az autonómia érzése. A figyelmünk nem elindul, hanem elindítják.

És ennek van egy nagyon hétköznapi, mégis beszédes következménye: a türelmünk. Elég csak a közlekedésre gondolni. Egy piros lámpa, egy lassabban induló autó, egy előzés, és már feszülünk. Nem feltétlen azért, mert az a helyzet akkora ügy, hanem mert a belső rendszerünk amúgy is túl van húzva. A frusztráció gyakran csak a teteje valaminek, ami már régóta bennünk dolgozik.

Így válik a készenlét napi rutinná. Nem tudatos döntésből, hanem megszokásból. És ebben a működésben a szorongás nem külön jelenség, hanem mellékhatás. Ezzel fizetünk azért, hogy nem úgy élünk, ahogy szeretnénk.

Amikor a rendszer ráerősít

A technológia önmagában nem ellenség. Nem ez tette tönkre az embereket, és nem is ez az egyetlen oka annak, amit ma érzünk. De ráerősített arra az állapotra, amiben már eleve benne voltunk. Arra az elvárásra, hogy mindig elérhetőnek kell lenni, hogy reagálni kell, és hogy ha nem tesszük, akkor lemaradunk.

Ez a lemaradástól való félelem (FOMO) nem arról szól, hogy nem látunk egy hírt vagy nem válaszolunk időben egy üzenetre. Inkább arról, hogy kimaradunk valamiből, miközben mások haladnak. Hogy nem ott tartunk, ahol szerintünk már kellene. És még ha pontosan tudjuk is, hogy amit látunk, csak a kirakat, az érzés attól még dolgozik bennünk.

Nem arra vagyunk tervezve, hogy percenként értékeljenek. Nem arra lett kitalálva az agyunk, hogy naponta rengeteg impulzusa érjen bennünket, amit nekünk „muszáj” feldolgozni. Pedig a legtöbbször nem muszáj. Csak közben elfelejtettük, hol a határ, és mitől leszünk jól.

A közösségi felületeken minden gyors, minden tömör, minden ki van emelve. Sikerek, eredmények, utazások, boldog pillanatok. Nem látjuk a köztes állapotokat. A várakozást, a bizonytalanságot, a fáradtságot. Így alakul ki egy kimondatlan mérce arról, hogyan kellene élni, haladni, teljesíteni.

Egy idő után már nem is magunkhoz mérjük az életünket. Hanem ahhoz, amit nap mint nap elénk tolnak. És itt történik valami fontos: eltűnik az a belső mérce, ami alapján azt tudnánk mondani, hogy „nekem ez most elég”, vagy hogy „jó helyen vagyok”. Mert mindig van valaki, aki látszólag előrébb tart.

A közösségi média algoritmusainak az a célja, hogy bent tartsanak. Minél tovább maradunk, annál több történetet látunk, annál több élethez hasonlítjuk a sajátunkat. És közben észrevétlenül nő a feszültség. Nem azért, mert rosszul csinálunk valamit, hanem mert egy olyan rendszerben élünk, ahol folyamatosan figyelni, mérni és reagálni kell.

Amikor ez átmegy a kapcsolatokba

Azt, ahogyan élünk, ahogyan reagálunk, ahogyan készenlétben vagyunk, magunkkal visszük a kapcsolatainkba is. És itt már nem elméleti kérdés, hanem nagyon is hétköznapi tapasztalat.

Sokan úgy kezdenek bele egy kapcsolatba, hogy már eleve fáradtak. Nem fizikailag, hanem érzelmileg. Tele vannak korábbi történetekkel, félbehagyott beszélgetésekkel, elvarratlan szálakkal, amit nem tudtak feldolgozni. Kapcsolódni szeretnének, de közben ott van bennük a fék: nem szabad túl hamar beleadni magukat, nem szabad túl sokat mutatni, nem szabad újra megsérülni.

Ezért egyre gyakoribb, hogy két egyén beszélget, találkozik, mégis hiányzik valami. Nem a vonzalom, nem a szándék, hanem a valódi érzelmi jelenlét. A férfi–női kapcsolatokban ez gyakran úgy jelenik meg, hogy gyorsabban elfáradunk egymásban. Gyorsítani akarunk, de kevesebb türelmünk van, kevesebb energiánk arra, hogy egy helyzetet végigvigyünk. Nem feltétlen viták vannak, inkább csendek, majd elengedések. Az érzés, hogy egyszerűbb továbblépni, mint megpróbálni megjavítani valamit.

Nem a férfi és a nő áll szemben egymással. Két sérült rendszer próbál kapcsolódni. És amikor ez nem megy, sokkal könnyebb bűnbakot keresni, mint megállni és belenézni abba, hogy mi van bennem. A felelősséget nem ismerjük, mindig más a hibás, mert így kevésbé fáj. Ezért van az, hogy ma már minden felületen a férfi a nőt, a nő a férfit hibáztatja.

„Ma már nem a férfi és a nő áll szemben egymással, hanem két sérült rendszer próbál kapcsolódni.”
- Német János

A társkeresés ezt a működést tovább erősíti. Mindig ott a következő lehetőség, a következő Tinder profil, a következő beszélgetés. Így könnyebb azt mondani, hogy „nem az igazi”, mint belemenni egy kényelmetlenebb, lassabb, bizonytalanabb folyamatba. Nem azért, mert az emberek felszínesek, hanem mert elfáradtak, és ma már több időre van szükség megismerni a másikat.

És itt jön az a mondat, ami sokszor kényelmetlen, de igaz: amit könnyű eldobni, azt nem tanuljuk meg megjavítani. Ez a fogyasztói társadalom logikája, és ez a logika áttelepült a kapcsolódásainkba is.

Közben mindkét oldal ugyanarra vágyik: biztonságra, figyelemre, valódi kapcsolódásra. Mégis egyre kevesebben érzik azt, hogy ezt meg is tudják adni, vagy el tudják fogadni. Mintha kiürültek volna azok az érzelmi tartalékok, amikből egy kapcsolat épülni tud.

És itt látszik meg az is, mennyire felszínessé vált sok ismerkedés. Pár üzenet után „döntünk” emberekről. Egy félreértett mondat, egy lassabb válasz, egy rosszkor írt emoji, és kész: „nem passzol”. Nem azért, mert rosszak vagyunk, hanem mert türelmetlenek lettünk egymással.

Amikor már nem egyéni probléma

Elég körülnézni. Egyre több a válás, egyre több a csonka család, egyre több az újrakezdés. Nem azért, mert az emberek ne akarnának együtt maradni, hanem mert belefáradtak abba, ahogyan együtt kellene lenni. Sokszor nem veszekedések bontanak szét kapcsolatokat, hanem az, hogy egyszerűen elfogy az energia.

Más országokban ez a folyamat már szélsőségesebb formában látszik. Dél-Koreában például egyre több fiatal dönt úgy, hogy inkább kívül marad a párkapcsolatokon és a családalapításon. Nem lázadásból, hanem önvédelemből. Túl sok az elvárás, túl nagy a nyomás, túl kevés a valódi biztonság.

Az Egyesült Államokban másképp jelenik meg ugyanez. Ott a férfi-női kapcsolatok körül egyre erősebb a feszültség és a kölcsönös hibáztatás. A társkeresés üzletté vált, ahol nem az a cél, hogy valaki megtalálja a társát, hanem hogy minél tovább benne maradjon a rendszerben. Minél több lehetőség van, annál nehezebb dönteni, és annál könnyebb senki mellett sem igazán elköteleződni. Itt sokszor tényleg az történik, hogy az ember termék, a kapcsolat pedig átmeneti élmény.

Ezek a példák nem azért fontosak, mert messze vannak, hanem mert megmutatják, hová vezet egy működés, ha hosszú ideig változatlan marad. Magyarországon ez a folyamat még nem jutott el idáig, de az irány ismerős. Bizonytalanság, elmagányosodás, kiüresedett kapcsolatok.

A gyerekek ebben nőnek fel. Nem feltétlen rossz szándékú szülők mellett, hanem olyan felnőttek között, akik maguk is keresik az egyensúlyt. Így a minták tovább mennek. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert nincs igazán más kapaszkodó.

Itt válik világossá, hogy ez nem kommunikációs hiba, nem párkapcsolati technikák hiánya, és nem is motivációs kérdés. Sokkal inkább egy szemlélet problémája. Annak a módja, ahogyan élünk, döntünk, kapcsolódunk.

Amikor a régi válaszok már nem működnek

Sokáig hittük, hogy ezekre a feszültségekre egyéni válaszok kellenek. Hogy ha jobban odafigyelünk magunkra, tudatosabbak leszünk, fejlődünk, akkor majd minden a helyére kerül. És ebben van igazság. A belső munka fontos, nélküle nincs változás.

Csakhogy közben a világ nem lett lassabb. Nem lett kevesebb az elvárás, nem lett halkabb a zaj. Hiába próbálunk belül nyugalmat teremteni, ha közben kívül ugyanaz a tempó húz vissza. Így az ember könnyen kettészakad: belül érzi, hogy máshogy szeretne élni, kívül viszont ugyanúgy működik tovább, mert „így kell”.

Ez az a pont, ahol a megszokott tanácsok már nem segítenek. Az, hogy „dolgozz magadon”, sokszor kevésnek bizonyul. Ahogy az is, hogy „ilyen a világ, el kell fogadni”. Mindkettő igaz egy darabig, de egyik sem ad valódi megoldást arra az érzésre, hogy folyamatosan feszítve élünk.

Nem azért, mert rosszul csináljuk, hanem mert egy olyan rendszerben próbálunk egyensúlyt teremteni, ami nem az egyensúlyra van kitalálva. Meg akarunk érkezni, miközben minden arra ösztönöz, hogy menjünk tovább. Pihenni szeretnénk, miközben a készenlét lett az alapbeállítás.

Itt derül ki, hogy nem még egy technikára van szükség. Nem egy újabb módszerre, nem egy újabb szabályra. Hanem arra, hogy máshogy kezdjünk el gondolkodni arról, mi számít normálisnak. Mit tekintünk természetesnek, és mit viszünk tovább csak azért, mert megszoktuk.

És itt jön a legkeményebb mondat: ma már az edukáció csak egy lábnyom. Valójában paradigmaváltásra van szükség. Egy restartra, és frissített operációs rendszer telepítésre, amiben az egyén a fő irányító, nem a rendszer.

„A mai szorongó működésre már nem elég az edukáció. Paradigmaváltásra van szükség.”
- Német János

Ez nem könnyű felismerés, mert kényelmetlen. Felelősséget jelent. Nemcsak magunk felé, hanem abban is, hogy mire mondunk automatikusan igent, és mire lenne jogunk nemet mondani. De innen nincs megkerülő út. A régi válaszok nem azért nem működnek, mert rosszak voltak, hanem mert egy másik korszakra születtek.

Innen már nincs vissza út a régihez

Ami eddig történt, nem egy rossz időszak következménye, nem átmeneti fáradtság, és nem egy túlterhelt generáció panasza. Az előző fejezetek mind ugyanarra mutattak rá: arra, hogy egy olyan működési logikában élünk, ami már nem alkalmas arra, hogy nyugalmat, biztonságot vagy valódi kapcsolódást adjon.

Sokáig lehetett abban bízni, hogy elég kicsit jobban csinálni mindent. Hatékonyabban dolgozni, tudatosabban jelen lenni, okosabban választani. Ezek nem rossz törekvések, csak önmagukban már kevesek. Nem azért, mert az emberek elrontják, hanem mert a környezet, amiben élünk, közben teljesen más irányba húz.

Ezért érezzük sokan azt, hogy hiába próbálkozunk, valahogy mindig visszacsúszunk ugyanabba az állapotba. Nem azért, mert gyengék lennénk, hanem mert ugyanazzal a szemlélettel próbáljuk megoldani azt, amit már nem lehet azon belül rendbe tenni. Mintha egy régi térképpel próbálnánk eligazodni egy teljesen átalakult terepen.

A paradigmaváltás nem azt jelenti, hogy mindent elutasítunk, ami eddig volt. És nem is azt, hogy kivonulunk a világból, lassítunk, elengedünk mindent. Sokkal inkább azt, hogy elkezdjük újraértelmezni, mit tekintünk természetesnek. Mi az, amire automatikusan igent mondunk, és mi az, amit csak megszokásból viszünk tovább.

Ez egyszerre belső és külső munka. Nem lehet csak befelé fordulva békét teremteni, miközben kifelé ugyanazokat az elvárásokat szolgáljuk ki. És nem lehet csak a világot hibáztatni, miközben belül nem vállaljuk fel, hogy mire van valóban szükségünk. A kettő együtt adja azt a pontot, ahol valódi változás elkezdődhet.

És ha egy kemény képet akarsz erre: a szorongás a magyar Matrix megfelelője, egy rendszer. Olyan, mint egy beültetett chip: azt hiszed, hogy „ez az élet”, közben csak egy működés, amiben benne tartanak. A jó hír, hogy ezt lehet programozni. A rossz hír, hogy ez nem pár óra. De ha nem kezded el még ma az újragondolást, a Matrix rendszere bent fog tartani.

„A szorongás a magyar Matrix. Nem ellenség, hanem egy láthatatlan rendszer, amit természetesnek hiszünk, miközben benne élünk és működünk.”
- Német János

Ez a felismerés nem kényelmes. Nem ad azonnali megkönnyebbülést, és nem kínál gyors megoldásokat, ehhez idő kell, nem kevés. Ami jelenlegi zajlik körülöttünk, nem azt üzeni, hogy túlélni kell, hanem azt, hogy másképp kell gondolkodni arról, hogyan akarunk élni.